Népszabadság • 2000. január 22.
Fejhez simuló puha darabok
Öten válogatunk a műhelyben a kalapok között. Először persze csak körbenézünk, óvatosan kézbe veszünk, megtapogatunk egy-egy darabot, ennek a formáját, annak a színét dicsérjük. Aztán határozottan, azaz inkább megszokásból választunk. Ki szolidat, ki hagyományos feketét, ki nagykarimájút. Felmérjük magunkat a tükörben, megbámuljuk a másikat, majd biztatóan kijelentjük: Milyen jól áll neked!
Újabb kör jön, és még újabb, egyre nagyobb élvezettel cserélgetjük a fejünkön a kalapokat, sapkákat. Egyre merészebbé válunk. A decens formák és sötét árnyalatok után már bohókás alakzatúakat, zöldet és lilát is felveszünk. Végül mindenki fején ott marad egy kalap.
Bara Marianne, a kalapok készítője a háttérbe húzódva figyel minket, nem szól közbe, nem beszél le senkit egyik színről, formáról sem.
Noha valószínűleg már a mustra legelején pontosan tudta, hogy melyikünkhöz milyen kalap illik.
- Nem biztos, hogy azt a kalapot vesszük meg, amelyik a legelőnyösebb vagy a legjobban áll - magyarázza. - Sokkal inkább azt, amelyikkel kifejezhetjük, hogy milyenek szeretnénk lenni. Milyennek akarjuk láttatni magunkat. Finoman nőiesnek, visszafogottnak, harsánynak, vagánynak, keménynek, fiúsnak stb. Ezért én engedem szabadon válogatni a vevőimet. Legfeljebb ha valaki tévúton jár, azt tanácsolom: próbáljon meg egy másikat is. Ám a kalapot ő fogja hordani, az a fontos, hogy szeresse, jólérezze magát benne.
Bara Marianne tiltakozik, ha kalaposmesternek nevezik. Kalapokat készítek, szögezi le. Hivatalosan valóban nem tanulta a szakmát. S csak jókora vargabetű után talált rá. Hiszen eredetileg orvosnak készült. Aztán úgy döntött - nem kis elszántság és bátorság kellett valószínűleg hozzá -, inkább megkeresi élete hivatását. Eleinte műkereskedelemmel foglalkozott, majd művészettörténetet tanult. Mígnem a véletlen hozta a megoldást.
- Mindig is szerettem a magam örömére ruhákat átalakítani, összerakni, variálni a színeket, formákat - meséli. - Egyszer kötödei maradékokhoz jutottam. Ebből készítettem az első sapkákat. Hihetetlen izgalom fogott el, az az érzés, hogy végre megtaláltam azt, amivel foglalkoznom kell.
Bara Marianne sorra bekopogtatott a budapesti régi kalaposmesterekhez, és arra kérte őket: tanítsák meg kalapot készíteni. A kalaposmesterek kedvesen elcsevegtek vele, régi sztorikat meséltek arról, milyen botrány volt hajdanában, ha két dáma ugyanolyan kalapban érkezett egy fontos társasági eseményre, sőt azzal is biztatták, felveszik segédnek. Akkor, ha ügyes, elleshet tőlük egy-két fogást. De a szakmai titkaikat megőrizték.
- Így aztán magamtól kezdtem el kalapokat varrni; próbálgattam a formákat, kialakítottam a szabásmintákat. A magam kárán tanultam meg sok mindent a kalapokról. Ezért nem vagyok igazi kalaposmester - mondja Bara Marianne.
A kalaposok világában többféle iskola létezik. A régiek úgynevezett tompból, gőzölve készítenek hagyományos formájú kalapokat. A szakma iparművészei igen szép, különleges kalapokat alkotnak, bár ezek sokszor inkább egy műtárgyhoz hasonlítanak. Aztán vannak a szériagyártók, akik a tömegízlésnek megfelelő, nem túl igényes, nem túl eredeti, de jól eladható kalapokat tucatszám varrják. Bara Marianne a saját útját járja. Ő „sapkala-pokat" készít.
- Én nem tudok rutinszerűen dolgozni. Azért készítek kalapokat, hogy azokat a vevőim szívesen viseljék. Ezért a formákat, az anyagokat úgy választom ki, hogy a kalap szép legyen, egyedi, de ugyanakkor kényelmes is, és soha ne okozzon gondot, ha éppen nem kell, be lehessen tenni például egy táskába.
Szeretem az árnyalatokat, sokszor használom egy szín különböző variációit, imádom az ellentéteket, mint például a fekete-fehér, a drapp-fekete, a szürke-fekete.
Bara Marianne egyféle fazonból nem készít sokat. Mindig újabb és újabb variációk jutnak eszébe. Azt állítja, hogy nem tud jól rajzolni, ezért az új ötletekről először csak vázlatot készít, néhány emlékeztető sort ír mellé, majd elkészíti a szabásmintát. Előfordul persze az is, hogy a kalap egyáltalán nem hasonlít az alapötletre. Számára ez az igazán izgalmas az alkotásban.
Mindig felpróbálja az új kalapokat. - A legjobban általában azok sikerülnek, amelyeket ő is szívesen visel: a karima nélküli, fejhez álló, puha, ugyan akkor formatartó darabok. Két nagy lánya nagyon büszke rá, ám sapkát, kalapot a legnagyobb hidegben is csak szigorú anyai intelmek hatására vesznek fel.
Bara Marianne azt gyanítja: az első villamos megállóig van rajtuk. Pedig őket tartja a legjobb modelljeinek. - Néha elcsodálkozom azon: a nőket nem zavarjá, hogy szinte az egész város ugyanolyan sapkában, kalapban jár. Persze az uniformizálódás biztonságot is jelent. A többség kizárólag a; fekete színt választja, mondván, az mindenhez megy. Pedig előfordul, hogy egy világos árnyalatú kalap éveket fiatalít a viselőjén. Tudom, manapság kevesen élnek olyan életet, hogy többféle hétköznapi és alkalmi kalapra is szükségük legyen. A férjem viccelődve mindig azt mondja: a kalapjaimnak van egynagy hibájuk, ami miatt még a törzsvevőim is csak évek múlva jönnek vissza hozzám. Divathoz nem kötöttek, jó minőségű anyagból készülnek. Ezért, sajnos, „sokáig élnek".
Féderer Ágnes